Olvastam egy könyvet, ahol az életet egy vonathoz hasonlították.
Az élet olyan, mint egy vonatutazás:
Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak vonatbalesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál. Amikor megszületünk és felszállunk erre a vonatra találkozunk olyan emberekkel, akikről azt hisszük , hogy egész utunkon elkísérnek, a szüleinkkel. Sajnos a valóság más. Ők egy bizonyos megállónál kiszállnak... S mi ott maradunk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat. Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek számunkra... Ők a testvéreink, barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket. Néhányan azok közül akik beszállnak csak egy sétának tekintik az utazást. Néhányan amikor kiszállnak, el nem muló fájdalmat hagynak maguk után. Mások fel- és le szállnak még sem vesszük észre. Lehet lesznek olyanok akiket nagyon szeretünk mégis másik vagonban utaznak. Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon. Persze át verekedhetjük magunkat az ő vagonjába. De hiába, mert a mellette lévő hely már foglalt. Ilyen az utazás, telve kívánságokkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással... és visszafordulni sohasem lehet. Tegyük tehát lehető legjobbá utazásunkat. Próbálj a velünk utazók jó oldalát nézni és legjobb tulajdonságaikat keresni. Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van ránk. Mi is lehetünk elhagyottal, és ez annak is megadathat aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet. Az utazás nagy talánya, hogy sosem tudjuk mikor szállunk ki véglegesen... És azt sem, hogy útitársaink mikor, nem szólván arról aki közvetlen mellettünk foglal helyet. Úgy érzem vigasztalan leszek örökre mikor kiszállok a vonatból. Azt hiszem, igen. Néhány barát elvesztése, akikkel az úton találkoztam, fájdalmas...De a remény él bennem, hogy valamikor a központi pályaudvaron érünk, és érzem, hogy újra látni fogom őket...